2014. 01. 24.

Első fejezet

(Ajánlott zene)

New York
NY CITY, USA, NAPJAINKBAN



-Tehát, hogy is volt az a dal? "Hej, élet, be jó élet, ennél szebb sem lehet..."-énekelte jókedvűen drága fogságbeli barátom, Lewis. Régóta vagyunk barátok.
Egy év és tizenegy hónap. Ennyi ideje vagyunk most az amerikaiak szerint a legjobb, és legkeményebb diliházban. Nos, valójában pofonegyszerű kiszökni innen, csak kell hozzá jó meglátás és egy részletes alaprajz az épületről.
A szökést valójában már régóta tervezzük, de túlságosan leköt minket a személyzet kinevetése, és a pszichiáterek kikészítése.
Mielőtt idehurcoltak volna, Ausztráliában voltam börtönben emberölés miatt. Igazából a rendőrség is félt tőlem, de ekkor még azt hitték, hogy megfékezhetnek. Szegény tudatlanok úgy gondolták, hogyha bedugnak egy koszos, büdös, ígénytelen dutyiházba, attól megjavulok és szent leszek. A mai napig ezen röhögünk Lewisszal.
Azon felül, hogy embert öltem, azért zártak be, mert szerintük egy kisebb szervezetben árulok illegális tudatmódosító szereket. Rossz feltételezés, hiszen tudhatnák: a profik nem szórakoznak drogokkal, se alkohollal. Feleslegesek, mert nekem mindig észnél kell lenni. Meg általánosítva ezek a drogok kispályásoknak valók. Azoknak, akiknek nincsen életcéljuk, és nem becsülik meg eléggé azt.
Én sem becsülöm az életemet, azonban van egy életcélom: megölni apám gyilkosát. Régen volt, de nekem még mindig a fejemben van az a jelenet. Akkor fogadtam meg, hogy megbosszulom.
Anyámat az eset utána klinikára kellett vinni, és én mindössze hat évesen egyedül maradtam, viszont árvaházba nem mentem. Nem akartak elfogadni: ki akarná ápolni a legendás maffiafőnök, Raven East lányát? Féltek tőle. Így féltek tőlem is, és most belátom: talán nem volt alaptalan. Ugyanarra a sorsra jutottam mint apám, csak nem kényszerből tettem mindezt, hanem apámért. Ő nem ölt embert, csupán irányított. Én ölök, irányítok, és uralkodok. Az oka , hogy idevittek, az embertelen körülmények. Szebb belátásra akartak bírni annak ellenére, hogy a nővérek remegő kezekkel jöttek be a szobába. Szobába? Akarom mondani vasketrecbe.
Apámnak mindig erős akarata volt. Szinte az összes tulajdonságát örököltem, egyedül az őszinteséget nem. Szemrebbenés nélkül hazudok. Néha úgy, hogy észre se veszem. Nem tehetek róla, én ilyennek születtem. Mások csillogó, méregdrága autóra vágytak. Pompás, fényűző életre.
Ugyan sok pénzt költök, de azt általában fegyverekre. Természetesen ruhákra is. Nem hozok apámra szégyent. Ő örökké él.
Amint kijutok innen, tovább folytatom a keresést. 
-Megan, ide tudnál jönni? Azt hiszem jön valaki.-szólalt meg percekkel később Lewis.
-Miről beszélsz? Nincs ott senki, barom.-válaszoltam.
-Rendben, figyelmen kívül hagyom, hogy épp most lettem lebarmozva, szívesen.-vigyorgott.
Lewisszal akkor lettünk jóba, amikor három évvel ezelőtt New Orleansban tevékenykedtem. Ő éppen egy verekedésbe bonyolódott, amit én nem tudtam figyelmen kívül hagyni.
Odamentem, és mindenki azonnal elhallgatott. Még Lewis is. Igen, volt egy "kis" hírnevem: az újságokban vérengző pszichónak neveztek, valahol meg csak A  pszichónak. Világszerte rettegnek tőlem és a maffiától.
-Mit akarunk pontosan csinálni? Lekapcsolni az áramot, betörni az ajtókat, megölni a főnököt, vagy kevésbé piszkos melóra vágysz?-tette fel a kérdést barátom percekkel később.
-Nem. Ez egyszerű eset. Csak kapcsold ki az egész biztonsági rendszert, én addig megkeresem a hátsó kijáratot. A 245. szobánál várlak. Tudod, ahol volt az a fura gyerek.-hadartam le neki az információkat.
Mindig is tudtam, hogy jó csapatot alkotunk. A segítségemre volt bármely helyzetben. A legjobb terveket együtt eszeltük és viteleztük ki. Rendkívüli képességei vannak. Bármely szituációt könnyedén megold. Az ő tanácsai első osztályúak.
-Mikor kezdjük?
-Nézzük csak...most pontosan 22:15 van. Tizenegyre a biztonságiak az esetek nagy részében kiütik magukat. Még két utcával arrébb is lehet hallani a horkolásukat. Tehát a megfelelő időpont tizenegy után öt perccel. Rendben?-kérdeztem.
-Igen is, főnökasszony.-vigyorgott.
-Na azért!
-És hogyan jutunk ki? Az ajtó le van zárva. Még kilincs sincsen!-hitetlenkedett Lewis.
-Jó kérdés.-körülnéztem a szobában, hátha van valamilyen kapaszkodó.-felugrok a hátadra,jó? Szerintem van ott valami.
A plafonon egy kisebb nyílás volt, amit kinyitottam.
-Létra!-kiáltottam. Felmásztunk arra. A szellőzőrendszerben találtuk magunkat.
-Jobbra!-mondta Lewis.
-Miért nem balra?
-Női megérzés.-nevetett.
Igaza volt, ugyanis a folyosón kötöttünk ki. 22:37. Még van néhány perc tizenegyig.


***

-Három, kettő, egy. Nyomás. Körülbelül öt perced van, hogy megtaláld a hátsó kijáratot, mert maximum csak tíz percig tudnak működni a vörös lámpák. Beriaszt, ha annál tovább nem kap jelt.-közölte velem Lewis. A vörös lámpák egy csúcstechnológiával kifejlesztett kamerarendszer. Amennyiben a normális kamerák nem működnek, belépnek a vörösök, és rögzíti minden lépésünket. Tíz perc után beriaszt a rendőrségnek, akik rövid időn belül szirénázva megérkeznek. Mi pedig addig már csak egy árnyék leszünk, egy tovatűnő fény.
Elkezdtem jobb irányba rohanni. Az építészek általában az épületek jobb szárnyába szokták építeni a kijáratokat, attól függ, hogy hányadik hosszúsági fokon helyezkedik el. Rém egyszerű, ha valaki megérti a gondolkodásmódot. Egy jó terv kidolgozásának alapja, hogy tudjunk gondolkozni mások agyával. Amint ez megvan, gyerekjáték.
Elhaladtam a 245. szoba ajtaja előtt. Elmerengtem egy percig, mire eszembe jutott egy briliáns ötlet. 
Fogtam a szikémet, majd a szivacsba-ami a falat védi, adott dühkitörések ellen-, karcoltam a monogramunkat, dátumot, üdvözletet.

ITT JÁRT M.SZ. ÉS L.P. MEGJEGYZÉS: BELELÁTTAM A BIZTONSÁGIAK SZÁJÁBA, MIKÖZBEN HORKOLTAK. JOBB RENDSZER KIALAKÍTÁSA JAVASOLT
A SOHA VISZONT LÁTÁSRA. 2013

Büszkén néztem a mesterművemre, majd folytattam utamat. Néhány perc múltán meg is találtam a híres kijáratot, ami pechemre be volt zárva. Egy okos ember mindig hord magánál hajcsatot. Fogtam a hullámcsatot, belecsúsztattam a kulcslyukba. Kettő elfordítás jobbra, egy balra, kétszer felhúzom, egyszer le, még egyszer balra, és voilá! Kinyílt.
Hátrapillantottam. Lewis már itt volt velem.
-Készen állsz a szabadság ízére?-kérdeztem tőle.
-Naná!

***

 
"Szabad csak akkor vagy, ha nem vagy szolgája még magadnak sem."
A szabadságot talán a madárhoz lehetne hasonlítani. Bármikor kitárhatja szárnyait, és elrepülhet bármerre. Nincsenek kötöttségek, nincsenek kompromisszumok, nincsenek küldetések.
Én szabadabb vagyok most, mint valaha is voltam. Egy különleges bizsergés járta át a testemet. Talán boldogság, izgatottság lehetett.
Kiléptünk az undorító intézet ajtaján, és rohantunk. Lewis látott egy jobbfajta hotelt, ahol megszállhatunk éjszakára, mert fáradtak voltunk.

A hotel gyönyörű volt és tágas. Modern eleganciát sugároztak a bézsre meszelt falak, a hatalmas csillárok, a sok üvegajtó és a márvánnyal borított oszlopok.
A recepciós nő hamar felismert minket, ugyanis egy szó nélkül átadta nekünk a legjobb lakosztályt. Még fizetnünk se kellett semmit. 
-Atyám, ez szép!-kiáltott fel Lewis, már a lakosztályban.
-Láttad a csajt? Nagyon megijedhetett szegény.-röhögtem, azonban ennek egy hatalmas fegyver dörrenés vetett véget. Gyorsan Lewis felé kaptam a fejem, aki értetlenül megvonta a vállát.
-Hol vannak a fegyverek?
-Kék táska.-felelte Lewis. Elővettem a kicsikéimet, egyet barátom kezébe nyomtam, majd leültünk. Vártuk, hogy mi fog következni.

Be kell ismernem valamit: nem hittem volna, hogy egyszer én fogom megmenteni egy ember életét. Megtörtént a csoda. Megmentettem egy embert.





Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése